Ha én kisgyerek lennék, most változatos, a hisztit sem feltétlenül mellőző manipulációs technikákkal próbálnám rávenni a szüleimet, hogy azonnal vigyenek el a Tisza-tóhoz, és engedjenek szabadon a végtelen nádasban, sötétedésig pedig ne is számítsanak rám. Mert a Berg Judit két mesekönyvéből készült Lengemesék című rajzfilm olyan izgalmas világot teremt a tóparti susnyásban, a vízmélyben a békalencse takarásában, meg a gyékény lehullott buzogányai között, hogy nincs az a gyerek, aki ne akarná rögtön élőben is ellenőrizni, ott vannak-e tényleg a kedves, zöld lengék és a piros méregzsákok, a harácsok, a nádas apró őrzői és a folyton ellenük mesterkedő kis izék.

Teljesen érthetetlen, miért nem készült eddig több egész délutános mozifilm az egyik legsikeresebb és legjobb magyar meseíró, Berg Judit műveiből, pláne a Bogyó és Babóca hatalmas sikerein felbuzdulva. Hány ezer kisiskolás rángatná a szüleit azonnal moziba egy Rumini-film hírére? Hány Jurassic Park-rajongó apuka próbálná letagadni, hogy tetszett neki a Két kis dinó-rajzfilm? Igaz, az írónő talán nem a legismertebb sorozatából írt most mégis filmet, hanem abból, amelyikből már készült tévés sorozat: a Lengemesékből, annak is Tavasz és Nyár című köteteiből – így az Ősszel és a Téllel még egy filmre biztosan van elég muníció.

De a Lengemesék világa annyira magával ragadó, hogy igazából akárhány film elképzelhető lenne benne. Berg Judit egy nagyszerű alapötletre épített már a könyvében is: bár a nádas, a Nádtenger lakói szinte mind valódi állatok – rigók, vízisiklók, kacsák, hattyúk, békák, ebihalak, rovarok, bogarak – a két fő lény az írónő találmánya.

De nemcsak a környezet nagyszerű, hanem a történet kiindulása is: ahogy Berg Juditnál általában, úgy a főhős most is hátrányból indul – márpedig nem nagyon van olyan gyerek, aki ne érezné legalább az élete valamilyen aspektusával kapcsolatban, hogy neki nem megy olyan jól, mint a többieknek, azaz nehéz elképzelni, hogy a néző ne érezne szinte automatikusan empátiát a főszereplő lengével, Vilkóval. Akinek a többiekkel ellentétben sehogy sem akar bebarnulni a haja, pedig a lengék között a zöldhajú számít a zöldfülűnek, és csak akkor lehet valakiből rigóháton repkedő, izgalmas kalandokba keveredő felnőtt, amikor már barna a haja. És mint a hasonló mesékben mindig – legalábbis jó esetben –, Vilkó bátorsággal és leleményességgel küzdi fel magát oda, ahová a többieknek a hagyományos úton sem sikerül: egyedül kiszagolja, hogy a harácsok támadásra készülnek a falujuk ellen, és segít megnyerni a csatát is ellenük.

De a Lengemesék ereje nem csak abban van, hogy kedvesen elmond egy aranyos és aprólékosan kitalált mesét, vagy hogy igazán okos és tanulságos a csata lezárása is, bár azért kétségkívül ez lehet a legfontosabb a legtöbb szülőnek, aki hétvégi programot keres a négy-öt-hat éves gyerekeinek. Hanem abban is, hogy tele van megindítóan szép ötletekkel, amik a mozifilmektől kötelező szórakoztatás mellett a háttérben még arra is figyelnek, hogy érzékenyítsék, vagy ha nagyon nagy szavakat akarunk használni, egy picit jobb emberré tegyék a gyerekeket.

A Lengemesék megmutatja, hogy mindenkit csak az egyéni érdemei alapján érdemes megítélni, és mindenkinek jobb megadni az esélyt, legyen szó az egy csak az anyukája által nevelt lengegyerekről, egy békáról, akinek nem fejlődik ki az egyik lába, de azért szeretne részt venni az ügyességi versenyben, vagy éppen egy, a többiektől eltérő hajszínű vagy máshogyan különböző gyerekről. A finoman tanító szándék egyáltalán nem katedráról, feltartott mutatóujjal szól a nézőhöz, sőt, épp az a jó benne, hogy szinte észre sem lehet venni, hiszen egyszerűen csak olyan sokszínűnek mutatja meg a világot, mint amilyen.

Ezért is olyan megható a sérült béka története, pontosabban az, hogy a sztori mellett még egy ilyen bájos szál is belefért a film bő egy órájába még akkor is, ha amúgy a könyv vagy a tévésorozat több mellékszálát ki is kellett vágni belőle, nyilván a befogadható hossz érdekében.

És épp ezért nem haragszik az ember annyira azért, hogy néha azért hagy kívánnivalót maga után a megvalósítás, Pálfi Zsolt rendezése. Az animáció bár szép és igényes, izgalmas és találó a különféle lények kinézete (Timkó Bíbor rajzait egy az egyben átemelték a könyvekből a vászonra), többször vannak benne bántóan buta hibák: egy megduplázódott nyárs a tűzben, egy-egy folytonossági hiány a sikló bőrében, néhány igénytelenebb mozgásanimálás. És bár azzal semmi baj nincs, hogy a mese ritmusa lassabb a hollywoodi tempónál, itt-ott kicsit akadozik a lendület, és az alapvetően halkra vett filmben is feltűnő azért, hogy néhol elmarad egy odaillőnek tűnő háttérzaj. Pedig máskülönben a hangsáv is szuper: Fejér Simon Pál magyar népi hangszerekkel nagyon hatásos, de cseppet sem olcsó vagy hatásvadász zenével tartja fent az izgalmat.

Ez a jellegzetesen, de nem tolakodóan magyar-magyaros háttér egyébként is végig ott van a filmben, csupa olyan, a gyerekeknek talán új szóval, mint a sulyom vagy a nádirigó, olyan, mesékben kevésbé felülreprezentált állatokkal, mint a vízisikló vagy a szürke gém. És ennek megvan az a varázsa, hogy a mese akkor is tovább élhet a gyerekek fejében, amikor már véget ért a film, mert bármilyen nádas, tópart vagy békalencsés víz közelébe könnyű odaképzelni a kis zöld lényeket. A Lengemesék után ők is tűnhetnek annyira valóságosnak, mint a tényleg ott brekegő békák vagy a lélekszakadva az anyjuk után szelelő kiskacsák.

Forrás:http://index.hu