Egy este, amikor fényesen ragyogott az égen a millió csillag, amikor egy fia felhő sem homályosította el az eget, és amikor a hold  nagy D betű alakú volt, Fubi és Fibu útra keltek.

    Fubi és Fibu a tavaly nyáron lettek ezer esztendősek, ami erdei manók életében legfeljebb kamaszkornak számít. Aprók voltak, két  egyarasznyi gazfickó. Fubinak nagy, bozontos rőt szakálla volt, amit Fibu előszeretettel tűzködött teli kék nefelejcs szirmokkal amikor Fubi a délutáni álmát aludta. Ennek persze Fubi egyáltalán nem örült, de rendszerint ő sem maradt adósa hasonló komiszsággal testvérének. Állandóan civakodtak és veszekedtek. Fibunak nemcsak szakálla nem volt, de haja sem, és vége hossza nem volt Fubi élceinek ezzel kapcsolatban.

    Csintalanok voltak, komiszak és féktelenek. Amikor útra keltek, bizony kő kövön nem maradt a nyomukban, ha mulatozni támadt kedvük. És mulatozni mindig támadt kedvük. Ilyenkor szétszórták a mezőn hagyott szénaboglyákat, ősszel az összegereblyézett falombokat, lerázták a fáról a diót és összekötözték a mókusok farkát.

     Egyszer kicserélték a tyúk tojásait a liba tojásaival. Képzelheted, mi történt, amikor kikeltek a fiókák. El tudod képzelni tyúkanyó kétségbeesését, amikor a frissiben kikelt csibéi letotyogtak a tópartra és szépen sorjában belemasíroztak a vízbe? Tyúkanyó föl és alá rohangált a parton és szívettépően rimánkodott segítségért. A liba pedig rekedtre gágogta a gégéjét, de mindhiába, mert a fiókái legfeljebb a csőrüket mártották bele a vízbe, ha éppen megszomjaztak.

    Máskor a városban elállították a toronyórát, és senki sem tudta mennyi az idő. A vőlegény hiába várta a menyasszonyt a templom előtt, mert az még javában aludt az ágyában. A piacon hiába sorakoztak a kofák, egy vevő nem volt sehol. A vonatok befűtött kazánnal vesztegeltek az állomáson és csak vártak és vártak, hogy elérkezzen az indulás ideje. A futballmérkőzésnek sem akart vége szakadni, a játékosok alig álltak a lábukon a fáradságtól. A bíró a kapufa árnyékában próbált levegőhöz jutni, miközben értetlenül bámulta a toronyóra mozdulatlan mutatóit.

   Sorolhatnám Fubi és Fibu komiszságait hónapokon át. Nem lenne igazság a földön, ha a két komisz manó rá nem fizetett volna egyszer. De van igazság a földön, és rá is fizettek, bizony.

    Egy este, amikor fényesen ragyogott az égen a millió csillag, amikor egy fia felhő sem homályosította el az eget, és amikor a hold  nagy D betű alakú volt, Fubi és Fibu ismét útra keltek. Ahogy baktattak az úton, és veszekedtek, csipkelődtek egymással, egyszer csak egy csodálatos kertbe értek. Szemük és szájuk tátva maradt az ámulattól,  mert hiába éltek már ezer és egy esztendeje ezen a világon, ilyen gyönyörűséget még ők sem láttak sohasem.

    Volt abban a kertben ezerféle illatozó rózsa, szegfű, liliom. Jázmin, jácint, nárciszok. Voltak szerény árvácskák és nefelejcsek, hatalmas kardvirágok. Pompázó gerberák és margaréták, kéklő íriszek.

    Virágban álltak a gyümölcsfák: virágzott a cseresznye, a meggy, a barack, az alma, a körte, a birs, a bodza a ribiszke és a csipkebogyó. De a legszebbek talán a tulipánok voltak: volt ott fehér, mint az alabástrom. Vérpiros. Halovány rózsaszínű, áttetsző, akár a legfinomabb csipke, voltak fodrosak és voltak kimérten elegánsak, voltak vidám, csíkosak, és volt mindenféle árnyalata a színeknek. De a legszebbek  a feketék voltak. Karcsú szárukon magasan tartották titokzatos fejecskéiket,  és egészen feketék voltak, akár a selyembársony.

   Nos, Fubi és Fibu nem is lettek volna igazi manók, ha nem valami csínytevésen törték volna a fejüket, de ezúttal semmi okos nem jutott eszükbe, így hát megelégedtek azzal, hogy leszakították az összes virágot, az utolsó szálig, hatalmas bokrétát kötöttek belőle, kerítettek egy óriási kővázát és abban helyezték a palota bejárata elé. Mert bizony egy palota kertjét tették csúffá a komiszok, de nem ám akármilyen palotáét, hanem a Tavasztündér virágbirodalmát.

    És ezt bizony nem kellett volna tenniük. Nem mintha a Tavasztündérnek nem tetszett volna a bokréta, mert tetszett. És elég volt a varázspálcájával kettőt suhintania, és ismét a régi szépségében tündökölt a kert. Visszakerült a helyére egy szempillantás alatt még a legkisebb harmatcsepp is. De egy kis tréfáért a Tavasztündér sem futott a szomszédba, és elhatározta, hogy megleckézteti a két apró gonosztevőt.

    A Nap éppen kezdett ébredezni a dombok mögött, amikor Fubi és Fibu fáradtan, álmosan óvatoskodott hazafelé. Egy hatalmas tölgyfa odvában volt a lakásuk. Írigylésre méltó, kényelmes odú, telehordva mindennel, amire bárkinek szüksége lehet, aki szereti a kényelmet és a szórakozást. Talán nincs senki a világon, aki egy ilyen otthon berendezéshez jobban értett volna, mint Fubi és Fibu. Kitanultak és összegyűjtöttek az ezer év alatt mindent. Nem csoda, ha vigyáztak is rá, ha óvták, féltették  mindentől és mindenkitől. Különösen a Büdösborz pályázott a két manó otthonára már vagy tíz nemzedék óta, de mindeddig még csak a bejárat nyomára sem sikerült bukkanniuk.

   Ahogy Fubi és Fibu hazafelé igyekezett, nem mulasztottak el átvizsgálni egyetlen bokrot, egyetlen fűcsomót sem, hogy nem rejtezik-e köztük valami galád leskelődő. Így, hátrálva, apró lépésekkel közelítették meg a rejtekajtót, hogy aztán az utolsó pillanatban hirtelen megforduljanak és eltűnjenek a tölgy  repedései közt meghúzódó ajtó mögött.

   Ám ezúttal nem sikerült a manőver. A legutolsó pillanatban visszapattantak valamiről és lehuppantak a fűbe. Ismét nekirugaszkodtak, de megint csak így jártak. És harmadszor újra. Ekkor már, sajgó hátsó felüket tapogatva körülnéztek végre, és ahogy feljebb és feljebb emelték a tekintetüket, látták ám, hogy igazi bajba kerültek.

   A Tavasztündér magasodott föléjük.

- Jó reggelt, Tavasztündér - tért magához először Fibu. - Te vagy a legszebb az összes tündérek közül.

- Hogy tetszett a csokor, amit neked szedtünk ma reggel? - próbálkozott Fubi is.

   A Tavasztündér csak mosolygott jóságosan.

- Ha nem akarsz velünk beszélgetni, akkor mi nem is zavarunk tovább - folytatta Fubi.

- Ha szükséged lenne ránk, csak szólj, és mi szolgálatodra állunk - készségeskedett Fibu. Latba vetjük minden találékonyságunkat és ügyességünket az érdekedben.

- Nem nekem lesz szükségem a találékonyságotokra, az ügyességetekre - mosolygott a tündér tovább - hanem nektek, magatoknak.

- Hogy érted ezt - kapta fel a fejét egyszerre mindkét manó.

- Ahogy nézem, a lakásotok ajtaja zárva van, ti pedig, ugyebár, itt kint.

A két manó odaugrott az ajtóhoz, rángatták a kilincset, húzták, tolták, taszigálták, de mindhiába, az ajtó nem nyílt ki. A Tavasztündér csak mosolygott, és néha meg-megcsóválta a fejét.

- Hol fogtok most aludni? - kérdezte jóságos hangon, mint aki tele van aggódással és segítőkészséggel.

- Úgy látom, nem érted a tréfát - toppantott bosszúsan Fibu.

- Itt most az a kérdés, te vajon érted-e?

- Jól van, győztél. - adta meg magát Fubi - Mit kell tennünk?

- Talán - kezdte elgondolkozva a Tavasztündér - Talán valami jótettel megpróbálkozhatnátok.

- Miféle jótettel- morgolódott Fibu - mi az, hogy jótett?

De a tündér csak mosolygott még egy pár pillanatig, aztán hopp, már ott sem volt.

- Igen. - hallatszott még a hangja távolodóban - Egy Jótett határozottan segítene rajtatok.

    Bizony bajban volt most a két manó. Nemigen tudták, mitévők legyenek. Ha megkockáztatják, hogy kinn aludjanak a szabadban, valaki még felfedezi őket és kitölti rajtuk jogos bosszúját, mert az az igazság, hogy nemigen volt az erdőben senki, akinek valamiféle számadása ne lett volna a két ezeréves kamasszal.

-   Egy megoldás van csak - sóhajtotta szomorúan Fubi.

-   Azt már nem - tiltakozott Fibu - A rókalyuk számításba sem jöhet.

-   Hát ha nem, hát nem, felőlem kinn is alhatsz - állt föl Fubi és elindult.

-  Jól van, jól - kiáltott utána Fibu - hagyj csak itt, ne is törődj velem! De aztán ő is fölállt és követte a testvérét.

   Bizony, a rókalyuk nem volt valami kényelmes odú, egy  luxushoz szokott manónak semmiképpen, kettőnek pedig egyenesen elátkozott hely volt. Az öreg róka nemrégen költözködött ki, elvitt magával mindent, azaz csaknem mindent. Ugyanis otthagyott egy népes, fürge és meglehetősen kiéhezett Bolha családot.

   A két manó, mit tehettek volna mást,  veszekedtek egymással, szidták a bolhákat , és a sorsot, ami lám milyen igazságtalanul és kegyetlenül bánt el velük. De nem tehettek mást, behúzódtak a legbelső sarokba és nyugovóra tértek.

 Fibu kiakasztott egy táblát, amire jó nagy betűkkel ráírta:

 BOLHÁKNAK TILOS A BEMENET!

De hiába, mert a bolhák történetesen nem tudtak olvasni, így aztán a két manó hol aludt, hol pedig vakarózott, néha pedig aludt és vakarózott egyszerre.                                 

   Szörnyű álmaik voltak, és alig várták, hogy elmúljon a nappal, és még álmukban elhatározták, hogy teljesítik a Tavasztündér parancsát, mert még egy nap a rókalyukban, és vége az életüknek.

    Es este, újra fényesen ragyogott az égen a millió csillag,  egy fia felhő sem homályosította el az eget, és  a hold is még nagy D betű alakú volt, Fubi és Fibu útra keltek.

    Nem is kellett messzire menniük. Alig értek ki az erdőből, egy kicsi házat pillantottak meg az ösvény túloldalán. A ház körül rendezett, gereblyézett udvar, fehérre meszelt ólak, az udvar közepén kerekes kút.

   Minden csendes volt. A tyúkok a szárnyaik alá rejtették a fejüket  és aludtak. Álmában röfögött a koca és néha halkan fölvisított egy kismalac. A kutya  vadászatról álmodhatott, mert fürgén jártak a lábai, és aludtak az emberek is a házban. Illetve nem mindenki aludt.

    A szoba sarkában egy rácsos babaágyban Erzsike dudorászott magában. Számára nem volt különbség nappal és éjszaka, világos és sötét között. Vak volt szegényke, világtalan születése óta. Itt élt az erdőszéli kicsi házban öreg édesapjával és édesanyjával már tíz esztendeje, és az volt minden szórakozása, ha felébredt, hogy dudorászott magának. Amikor a szülei a mezőre mentek, vitték magukkal. Erzsike a mezőn is dudorászott. Szép hangja volt, apja és anyja mosolyogva hallgatták különleges dallamait.

   Fubi és Fibu egymásra néztek és bólintottak. Fubi gyógyító kenetet halászott elő feneketlen mélységű zsebéből, és nekilátott, hogy bekenje a kislány szemeit. Fibu meg ahhoz ragaszkodott, hogy ő kenje be. Nem tudtak megegyezni. Szokásuk szerint civakodni kezdtek, és addig huzakodtak, míg egyszer csak le nem verték a lámpát. Hatalmas csörömpöléssel a földre hullt.

  Erzsike apja fölriadt a zajra, kiugrott az ágyból, mezítelen talpával  egyenesen az éles üvegcserepekbe.  A jajgatásra az asszony is magához tért, indult volna, hogy kötszert és vizet hozzon, ő pedig a seprűben botlott el. Egyre nagyobb lett a zűrzavar. Fubi is Fibu most valóban igyekeztek rendbe tenni a dolgokat, de jobb lett volna, ha nem csinálnak semmit.

   Pár perc múlva elszabadult a pokol. Fölébredt a kutya és elszakította a láncát. Ugatása felverte a környéket, a kakasok kukorékolni kezdtek és  a malacok is kitörtek az ólból. Zsivaj, kiabálás, futkosás, rohangálás, trappolás zaja verte fel az éjszaka csendjét.

    Már ébredezett a hajnal, mikorra a fáradt házaspárnak sikerült rendet teremtenie a portán, és izzadtan, piszkosan, véresen, tele kék, zöld foltokkal, karcolásokkal indultak a ház felé. Talán pihenhetnek még egy órácskát.

   Ahogy a ház közelébe értek olyat láttak, amit eddig csak álmaikban: Erzsike állt az ajtóban, kezében szappan. Vizet töltött a mosdótálba, tiszta törölközőt készített, mosolygott. Aztán szüleire emelte a szemét, életében először és megszólalt:

- Jó reggelt édesapám! Jó reggelt édesanyám!

Az anya fölsikoltott, kitárta két ölelő karját és rohant. Majd földöntötte a lányát az ölelésével. Az öregember egy lépést sem tudott tenni. Térdre hult és megindultak a könnyei. Életében először.

                                                      *  *  *   *  *  * 

    Fubi és Fibu gyanakodva álltak a hatalmas tölgyfa előtt. Lakásuk ajtajában benne volt a kulcs, mégis érezték, hogy valami nincsen rendben. Bizony, jól érezték.  Az ajtó mögül mormogás, szuszogás, fujtatás hallatszott, és amikor résnyire megnyitották, förtelmes bűz nyomult ki a nyíláson.

- A Büdösborz - néztek döbbenten egymásra. - Hogy történhetett ez?

- Gyerünk a Tavasztündérhez! - indítványozta Fibu. És úgy is tettek.

   A Tavasztündér már várta őket, kint állt a palota kapujában és messziről integetett nekik.

- Megkaptátok a kulcsot? - kérdezte kacagó, csengő hangon, hogy a két manó csikorgatni kezdte a fogait. - Elküldtem nektek a Büdösborzzal.

   Fubi és Fibu elcsüggedt. Lehorgasztott fejjel, vesztesen álltak a tündér előtt és úgy érezték magukat, mint egy kivert kutya. A tündér megsajnálta őket.

- Kezdetnek nem volt rossz- mondta szokásos meleg, kedves, cirógató hangján, - de azt hiszem, többre is képesek vagytok.  Talán próbálkozhatnátok még...

   És Fubi és Fibu újra a rókalyukban töltötte a nappalt, ahol az analfabéta bolhák kitörő örömmel üdvözölték őket.

     És ezúttal három egész hetet kellett a rókalyukban tölteniük, mert estére befelhősödött, nem látszottak a csillagok, a két manó nem kelhetett útra. Azután  telehold lett, majd csökkenni kezdett, úgyhogy C betű alakot vett fel a hold, míg teljesen el nem fogyott, hogy aztán D betű formában dagadni kezdjen újra.

    Es három hét múlva egy este, újra fényesen ragyogott az égen a millió csillag,  egy fia felhő sem homályosította el az eget, és  a hold is újra nagy D betű alakú volt, Fubi és Fibu ismét útra keltek.

   Ezúttal a város felé vették útjukat, és elhatározták, hogy ezúttal mindent jól csinálnak, nem lesz semmi galiba. Elhatározták, hogy nem  vesznek össze semmin, hogy nem vitatkoznak, nem versengenek és legfőképpen nem játszanak, nem szórakoznak.

    Fogadkozásaikkal úgy elszaladt az idő, hogy észre sem vették, és máris a város határába értek.  Nem is sejtették, hogy nincsenek egyedül. Fubi nagy tarisznyájában a bolhacsalád is velük jött egy kis kiruccanásra.

   Hamar megtalálták amit kerestek, egy világos ablakot az éjszakában, egy nagy ház negyedik emeletén.

   Odalopózkodtak és óvatosan belestek  a szobába. Egy kisfiú szobája volt, Gézáé. Szépen megvetett ágy, íróasztal, polcok tele játékokkal, könyvekkel, a falon képek, a padlón vidám szőnyeg. Géza háttal állt az ablaknak, így aztán Fibu óvatosan megkocogtatta az üveget, de a kisfiú nem mozdult. Fibu kicsit hangosabban zörgetett, hiába. Aztán Fubi kezdte verni az ablakot, semmi. Most már ketten dörömböltek teljes erővel, de Géza ügyet sem vetett rájuk, ugyanis süket volt. Persze Fubi és Fibu pontosan tudták ezt, hiszen ezért is jöttek, de a nagy dörömbölésben megfeledkeztek róla, mint ahogy megfeledkeztek az ígéreteikről is. Csak a feladat sikere, a rókalyuk rettenete, a bitorló Büdösborz és az ezeréves otthon kényelme járt a fejükben.

   Iszonyú lármát csaptak, felverték az egész környéket. Géza végre feléjük fordult, de már későn, Fubi keretestől szakította ki az ablakot és hogy ne legyen útba, áthajította a szomszéd ház tetejére, éppen a macskakarnevál közepébe.

   Fubi és Fibu egyenesen a fürdőszobába vágtáztak, hogy benedvesítsék az ecsetet, de természetesen huzakodni, civakodni kezdtek, miközben a víz kicsordult a mosdóból, végigömlött a fürdőszobán, át a küszöbön, hamarosan uszodává változtatva a lakást. A csobogásra szerencsére fölriadtak Géza szülei, de hasztalan igyekeztek a víz forrása felé, mert az elszabadult bolhacsalád biztonságos szigetnek vélte őket, és rajtuk keresett menedéket. Géza édesapja és édesanyja nem győzött csapkodni, forgolódni, vakarózni, de a bolhák urai voltak a helyzetnek. 

   Végre a megviselt szülőknek sikerült a víz alá bukniuk, így szabadultak meg  a támadóiktól. Órákon keresztül szívószálon keresztül vették a levegőt, nem mertek a felszínre bukni.

   A víz pedig csak ömlött tovább. Átáztatta a falakat, a mennyezetet és  a lenti szomszéd, a békésen hortyogó fizikaprofesszor orrára kezdett csepegni. Ettől a professzor magához tért, felült az ágyában, jegyzetfüzetet vett elő és egy újonnan felfedezett fizikai törvényszerűséget kezdett megalkotni, a csöpögő víz fizikájának rendszerét. Ezért valószínűleg meg is kapta volna a Nobel-díjat, ha a csöpögés nem alakul át csurgássá, majd zubogássá, ömléssé és záporozássá, és el nem sodorja a fizikaprofesszort a jegyzeteivel együtt.

   Mire reggel lett, elapadt az ár, megkezdődött az apadás, Géza szülei is kibukkantak a víz alól, a szekrény és az asztal újra talajt fogott, és lassan visszatért a rend. Géza szülei kimerülten csavarták ki az utolsó felmosórongyot, öntötték a lefolyóba az utolsó vödör vizet, és fáradtan roskadtak le Géza szobájának szőnyegére, amit valami csoda folytán elkerült az áradat.

   - Szép kis kalamajka volt - mondta Géza apja, csak úgy maga elé.

   - Hát nem volt semmi, az biztos - mondta Géza.

   - Mit mondtál? - kapta föl a fejét az elcsigázott apa.

   - Csak azt akartam mondani, hogy különleges éjszaka volt - szólt Géza ismét.

  - Te hallod amit mondunk? - kerekedett el most Géza édesanyja szeme.

  - Persze, hogy hallom, édesanyám - felelte a fiú. - Hallok mindent. Nagyon jól hallok mindent.

   Leírhatatlan volt a család öröme. Az apa ölbe kapta a fiát és lerohant vele az utcára:

  - Hall a fiam -  kiabálta. - Mondjanak neki valamit! Hall a fiam, mindent remekül hall.

                                                *  *  *   *  *  * 

    Fubi és Fibu szomorúan ballagtak a rókalyuk felé. Még csak nem is hibáztatták egymást a történtekért. Annak örülhettek legalább, hogy az iskolázatlan bolhahadseregtõl immáron sikerült megszabadulniuk. Útjuk az otthonuk elõtt, a hatalmas tölgyfa elõtt vezetett el, vágyakozó pillantásokat vetettek az ajtóra. Egy pillanatra megálltak és akkor váratlanul kinyílt az ajtó és a Tavasztündér hangja csilingelt a levegõben:

  -  Hazatérhettek, gazfickók.

    A két manó egymás elõzgetve rohant az ajtó felé, de aztán megtorpantak, és udvariasan tessékelni kezdték egymást.

  - Csak utánad ! - mondta Fubi.

  - Nem, nem , csak utánad - készségeskedett Fibu.

   A vitát  sorsolással döntötték el, és végre hazatértek. Alaposan átvizsgáltak mindent, és mindent rendben találtak. A hatalmas kandallóban ropogott a tûz, a bivalybõrrel borított karosszékek  a helyükön, az ebédlõasztalon hófehér porceláncsészékben kávé gõzölgött, az ezüst gyertyatartókban színes gyertyák lángja lobogott. Egyetlen dolog nem volt a helyén, a vörös kristályváza, azt valaki elmozdította. Most a kandallópárkányon állt és benne egy csokor hosszú, karcsúszárú gyönyörû szép fekete tulipán emelte magasra a fejét. Olyan feketék voltak, mint a legfinomabb selyembársony.

    A két manó percekig nem szólt egy szót sem, késõbb is csak Fibu csuklása törte meg a csendet.

    Ám azóta, ha fényesen ragyog az égen a millió csillag, ha egy fia felhõ sem homályosítja el az eget, és  a hold is  nagy D betû alakú, Fubi és Fibu újra és újra útra kelnek.

    En a múlt hónapban láttam egy szomorú kislányt a kórház ablakában. Orrát az ablaküvegnek nyomta, és riadt tekintettel fürkészte az utcát, ahol semmi sem történt.

   A kislány nagyon beteg volt, hetek óta feküdt már a klinikán, haja teljesen kihullott a sok kezeléstõl, és izgatottan várta a másnapi operációt.  Bevallom, ahogy a kislányt néztem, mintha valami láthatatlan kéz szorította volna össze a szívemet. Aztán  az égre néztem és megkönnyebbülten sóhajtottam föl: az égen fényesen ragyogott a millió csillag,  egy fia felhõ sem homályosította el az eget, és  a hold is újra nagy D betû alakú volt. Fubi és Fibu  útra keltek.

http://viktoriafaktorok.hupont.hu/4/mesek