Valamikor nagyon régen történt mindez. Még az öregapám is olyan kicsi gyermek volt, mint most te. Élt egy szegény asszony a fiával.

Kicsi volt a falu, ahol éltek, poros volt az utca, és bizony düledezett a házuk is. Nagyon szegények voltak, nem volt semmijük. Az asszonynak egyetlen kincse volt csak: a gyermeke. No bizony, azzal sem büszkélkedhetett valami nagyon, nem állíthatta ki a piactérre dísznek, mert a szegény fiúcska kicsit félkegyelmű volt, hallani sem nagyon hallott, és vak is volt a szerencsétlen.

Naphosszat nem csinált más, csak a kerítés tövében ült, és mocskos kis kezét nyújtogatta ki a lécek résein az utcára.

Ha arra járt valaki, megállt, megszólította, néha jó szándékkal, néha mindenféle szándék nélkül, de a leggyakrabban gúnyolódva.

Bizony csúfolták szegényt az utca többi gyerekei, pedig azoknak sem volt nagyon mire büszkének lenniük, hiszen rongyosak, piszkosak voltak ők is. Fenekük kilátszott a nadrágból, ha egyáltalán volt nekik, cipőjük meg nekik sem volt.

Mégis a kis árván töltötték ki a szórakozásukat, napjában sokszor is. Botokkal piszkálták, ijesztgették, kaviccsal dobálták, de a gyermek nem panaszkodott. Hogyan is panaszkodott volna, hiszen néma is volt szegény. Csak akkor pityeredett el, ha kinyújtott kis keze tartalmát ütötték ki a komisz kölykök

Szegény édesanyja bárhol is volt, bármit is tett éppen, meghallotta a hangtalan sírást, és pillanat alatt ott termett a fiúcska mellett, magához ölelte és elvonszolta a kerítés mellől. De hiába. Alig telt el kis idő, a fiú megint ott volt a kerítésnél, és nyújtogatta a kezét az utcára.

Apró lencsemagokat szorongatott a kezében, és ha néha egy arra járó idegen szeretettel közeledett hozzá, ha volt egy jó szava, vagy csak egy csendes perce a gyermek számára, kapott a kincsből egy-két szemet. Aztán ahogy arrébb ment, ő is eldobta a magokat. Mit is kezdene bárki  néhány szem maszatos lencsével? Nagyon kevesen ismerik ám fel a kincset, nagyon kevesen.

A kölykök az utcán Lencsibabának kezdték gúnyolni, és csúfolódtak vele, amikor csak tehették. És tehették bármikor, ha a szívük rávitte őket, mert Lencsibaba nem tiltakozott soha.

Tiltakozott helyette a szomorú édesanyja. Az kergette a komisz kölyköket a kerítéstől, valahányszor csúfolódáson érte valamelyiket. És ha ügyes rajtaütéssel kezébe kaparinthatta valamelyik óvatlan csúfolódó fülét, bizony nem kímélte, megcibálta alaposan.

Meg is lehet érteni őt bizonyára. A dühét is, hiszen melyik az az édesanya, aki eltűri, ha csúfolják, kínozzák, sanyargatják egy szem fiát? És meg lehet érteni az elkeseredését is, mert melyik az az édesanya, aki nem gyönyörű, egészséges gyermekre vágyik?

De bizony hiába próbálkozott bármivel, a komisz kölykök seregét megfékezni nem volt képes. Ez a legfélelmetesebb sereg az egész világon.

Egy napon a szegény asszony bizony feladta a harcot. Helyette a fiát igyekezett jobban óvni. Bezárta az egyetlen szobába, ott kornyadozott egész nap szegényke. Nem tudta tovább nézni az asszony, elsírta magát ő is. Akkor legalább a kerítéstől igyekezett távol tartani. De nem strázsálhatott egész nap mellette, és bizony elég volt egy pillanat, és a fiúcska megint ott nyújtózkodott megszokott helyén.

Akkor a lencsére lett mérges az asszony. Tehetetlen kétségbeesésében ő maga szedegette ki az apró pracliból a magocskákat, és szétszórta a földön. De bizony hiába cselekedte ezt, mert honnan, honnan nem, néhány perc, és a fiúcska keze megint tele volt lencsével.

Elszedte tőle megint, hiába. És megint csak hiába. Bármit is tett, a gyermek összeszedte a szétszórt magokat, és újra és újra szert tett valahonnan lencsére.

Az anya nem tudta már mit tegyen, végül – jobb híján – elásta a lencsét a kerítés tövébe. És amikor újra talált a fiúnál, elásta azt is. Végül csak elfogyott a gyermek készlete.

A fiúcska hiába tapogatózott vakon a földön, hiába keresgélt a fű között, hiába botorkált be minden talpalatnyi földet a kertben, nem talált többé egyetlen szem lencsét sem.

Aztán a tél bekergette őket a házba, és véget ért a keresgélés, de vége lett a bánatnak is. Legalább az édesanyja bánatának. Összebújtak a kicsi házban, fűtöttek a kicsi kályhában, és várták a tavaszt.

Ami el is érkezett rendesen, ahogy szokott. Ahogy elolvadt a hó, és a kis meztelen talpacskák nem fagytak hozzá a rögökhöz, a fiúcska megint ott volt a kerítésnél, de nem nyújtogatta ki a kerítés résein a kezecskéit. Minek is tette volna, hiszen üresek voltak azok, üresebbek már nem is lehettek volna. Csak állt ott, és ragyogó, fényes könnycseppeket hullatott a földre. Az édesanyjának bizony összefacsarodott a szíve.

De aztán csak elapadtak a könnyek, fölszippantották azokat mind a tavaszi nap langyos sugarai. A fiúcska most is ott állt a kerítésnél napról napra, de már nem sírt, sőt, mintha örülne valaminek, mintha várna valamire. Ha valaki nem ismeri, még azt hihette volna, boldog.

Kivirágoztak a fák, kihajtott a fű, és bizony a kerítés tövében is finom, kedves növénykék jelentek meg, fehér és lila pártájú, kicsiny pillangós virágocskák.

Bizony ez történt: kihajtott a lencse. Tele lett vele a kert. És ahogy teltek a napok, a hetek, és megérkezett a nyár, egy napon, láss csodát, a fiúcska keze megint tele volt lencsével.

De nem nyújtotta ki a kezét a kerítésen, soha többé nem nyújtotta ki. Csak szedte a magokat, ahogy a keze ügyébe került. Megteltek a zsebei, megtelt az inge, és amikor már sehová se fért, bevitte az egészet az édesanyjának.

Az asszony csak nézte a gyermek elszánt arcát, nézte a magokat, és csendesen sírdogált. Nem tudta, nem is akarta leplezni a bánatát. Azt hitte, most újra kezdődik minden. A csúfolódás, a gúnyolódás, a komiszkodás. Nem tudta mi tévő legyen. Soha sem látott még lencsét korábban, csak azt a néhány magocskát, amit a fiától szedett el. Sokáig töprengett, de nem jutott semmire.

Végül rájuk esteledett, megéheztek alaposan. Így történt aztán, hogy végső kétségbeesésében vacsorát főzött a lencséből a szegény asszony. Meg is ették az utolsó szemig, és jóllakottan feküdtek le aludni.

És amikor felvirradt a reggel, megváltozott minden. A roskatag ház falai megnőttek, gyönyörű kis palota vált belőle. A gazos kertből ápolt park lett, még kicsi tavacska is díszlett a közepén, egy pár karcsú hattyú úszkált a tükörsima vízen.

Az istállóban négy hófehér paripa, a kocsiszínben hintó.

Bent a házban ételtől roskadozó asztal, a hatalmas szekrények telve gyönyörű ruhákkal, az almárium fiókja pedig hiszed vagy nem, csengő körmöci aranypénzzel volt tele.

De ezzel még koránt sincs vége a sok csodának, amit a könnyekkel áztatott, bánattal ültetett lencse okozott.

Mert ahogy az asszony a tükörbe nézett, egy karcsú, csinos, fiatal, vonzó teremtés nézett vissza rá. És ahogy a fiúcska szemei kinyíltak, bizony látott is vele azonmód. Látott, mégpedig tisztán és mindent. És mivel korábban nem látott semmit, azt gondolta, hogy ilyen gyönyörű az egész világ. És ahogy kinyitotta a száját, szavak röppentek ki rajta.

-        Milyen gyönyörű asszony maga, édesanyám – ezek voltak az első szavai. És az első hangok, amiket hallott, édesanyja boldog sikoltása volt.

-        Te látsz fiacskám! Te hallasz fiacskám! Te beszélsz fiacskám.

Összeölelkeztek, és örömükben mit is csinálhattak volna mást, mint amit eddig bánatukban csináltak mindig: sírtak. De csak abbahagyták végre, mert az asztal csábítóan hívogatta őket. Oda is ültek, és bereggeliztek alaposan.

Reggeli után aztán kinéztek a hatalmas ablakon. Tudod-e mit láttak? Az utca népe tátott szájjal sorakozott a kerítés túl oldalán és bámultak befelé. Bámulták a csodát.

És az asszony innen nézte őket. Nézte őket, aztán felállt, és nekiállt lencsét főzni. Hatalmas kondérral főzött, hogy jusson bőven mindenkinek. Nem is találsz azon a környéken sem vak embert, sem süketet, még szegény embert sem, és talán komisz kölyköket sem hat nap járóföldre. Ne is próbálj keresni, úgyse találnál.

Ha mégis találnál egyet, én is folytatom a mesét.

http://viktoriafaktorok.hupont.hu/4/mesek