A garabonciásnak hatalmas, nehéz köpönyege volt. Nagy, bütykös rézgombok voltak azon a köpönyegen és hatalmas zsebek.

Amúgy Isten sem érti, miért kellettek a garabonciásnak ezek a gombok, mert mióta világ a világ a garabonciások nyitott köpönyegben járnak a legcudarabb időben is. De Isten nem vitatkozik ezen, ha a garabonciás rézgombokat akar, megadja neki, hadd legyen meg az öröme.

A zsebekben sem hord semmit a garabonciás, azok is mindig üresek. Ám ha úgy hozza a szükség, és bizony gyakorta hozza úgy, azokból a zsebekből mindig előkerül élelem, takaró, gyerekjáték, bicska, gyógyító kenet, tűzszerszám, de akár kávédaráló is. Nincs semmi, de semmi a világon, amit a garabonciás elő ne tudna rántani üres zsebeiből egy pillanat alatt.

Egyébként pedig a kezét tartja a zsebében, többnyire a bal kezét, mert a jobbal egy göcsörtös végű botot markol. Arra támaszkodik, amikor tekintetét körbehordozza a havasok gerincén, azzal keres helyet a lábának kapaszkodás közben, de azzal veri le az érett gyümölcsöt is a fáról, ha megkívánja, és ha az nem hullik azonnal, önszántából a garabonciás előrenyújtott, mély kalapjába.

Terkő havasa felé igyekezett. Ki tudja, milyen ügyben járt? Az, az igazság, hogy önmaga sem tudta, miért igyekszik éppen arrafelé. Tavasz volt, zsongott az egész természet, és ebből a zsongásból jutott a garabonciás fejébe is egy csöppnyi.

Elgondolkodott.

Miért is jár ő mindig egyedül?

Mindenkinek van társa. Párt talál minden lélek, a madarak az égen a szerelemről énekelnek, arról döngenek a méhek a levegőben, a szerelem ritmusára röpködnek a pillangók, hajladoznak a fák ágai, a szerelemről susognak a lombok.

Miért is jár ő mindig egyedül?

Nem talált választ a kérdésre, különösen azért nem, mert nem is arra kereste a választ. Nem izgatta egy cseppet sem az oka a magányának, az ütött szöget a fejébe, hogy talán lehetne neki is egy társa. Vagy ha társa nem is, akkor talán egy gyermeke, akit tanítgathatna, nevelhetne, és ha eljön valaha annak az ideje, hát az a gyermek folytatná mindazt, amit ő megkezdett.

Ahogy így baktatott és ábrándozott, elfogytak a fák, és egy erdei tisztás szélére ért. Megállt és körülnézett. És csak nézett, és nézett, és nézett. Nem bírta abbahagyni a nézést. A tisztás tele volt csillagokkal. Mintha helyet cserélt volna ég és föld.

A garabonciás végre magához tért némileg. Tudta, pontosan tudta hol jár. A manók birodalmában.

Még sohasem járt itt. Még soha senki sem járt itt.

A manókhoz nem szokás vendégségbe menni, ők jönnek az emberek közé, ha szükség van rá, sőt gyakran akkor is feltűnnek, ha semmi szükség rájuk. Megjelennek az álmodban, és figyelmeztetnek. Kihúznak a bajból, ha belekerülsz, kinevetnek, ha túl komolyan veszed magad, biztatnak, ha félsz, és segítenek megkeresni, ha elveszett valami. Vagy éppen ők dugják el.

Kedves népek a manók, és a legtöbben azt gondolják, magányos csínytevők csupán. Pedig nem. A manók is szerelmesek lesznek egyszer, és ha meglelik a párjukat, boldogok vele egész életükben. És akárhol is járnak, akármit ügyködnek, estére, vagy éppen hajnalban, reggelre, olykor pedig délidőben, hazatérnek a manók birodalmába.

És gyermekük is születik, kedves kis poronty, várva várt jövevény.

A kis manó egy különleges virág, a bölcsővirág kelyhében jön a világra. A manók nevelik, ápolják, gondozzák a virágot, öntözik, gyomlálják a földet körülötte, még a széltől is óvják. És egy napon, egy csodálatos napon, ragyogni kezd az egész rét, mintha a csillagok lelátogattak volna a földre, és kipattan a bimbó, és ott alszik csipkés szélű, habos pólyában a mosolygós arcú apróság. Ez a rend.

A világban rend uralkodik, és ez elé a rend elé soha sem kerülhetnek egyéni szempontok, legyen szó akár emberről, akár manókról vagy tündérekről, vagy éppen garabonciásról. És a tündérek, manók, sőt a garabonciás is tudja ezt jól.

A garabonciás kilépett a tisztásra, és megindult a ragyogásban. És a lábai, mint mindig, most is odavitték, ahová igyekezett. A csodához. Egy pillanat, és ott állt a virágkehely mellett, és nézte az újszülött manócskát.

Körbe pillantott, és nem látott senkit, sehol. Pedig mintha az egész világ ott zsongott, zenélt, susogott volna a levegőben. Mámorító illatot hozott a szellő, és valami ismeretlen érzés kerítette a hatalmába, és a garabonciás ezúttal nem tudott ellenállni.

Egy szempillantás alatt történt minden. Óvatosan benyúlt a virág kelyhébe, kiemelte a kismanót, betette a zsebébe, és már ott sem volt. Eltűnt.

És éppen akkor érkeztek vissza a manók, de a virág kelyhét már üresen találták. Nem ijedtek meg, a manóknak nem szokásuk az ijedezés, de értetlenül álltak az üres bölcső előtt. Hová tűnt a gyermekük? Ki vitte el és miért? Hogy történhet ilyesmi?

Először az égre néztek, aztán egymásra, azután pedig mindenhová. Keresni kezdték a gyermeket, hiszen nem lehet messze. És kérdezték a füveket.

– Nem láttátok?

Kérdezték a bokrokat.

–       Hová tűnt?

A fákat, a pillangókat, bogarakat, madarakat, kérdezték a patakot. Általános lett az értetlenség, a tavaszi zsongást a riadalom váltotta fel. Eltűnt egy kismanó. Még soha sem történt ilyen.

Akkor egy vércse jelent meg az égen. A vércsének éles a szeme, mindent lát a magasból, semmi és senki el nem bújhat előle. A manók csak bólintottak felé, és a madár nekiindult a hegynek.

A garabonciás, zsebében, a dologról mit sem tudó, mit sem sejtő kismanóval, sietve haladt a fák között. Azon gondolkodott, hogy az Öcsém felé vegye–e az útját, és átcsapjon Gyimesbe, vagy Balánon keresztül ereszkedjen alá Domokosnak?

Az ég beborult, a fények kialudtak, nagy idő készülődött. A távolban óriási reccsenéssel villám szakadt le, pedig tavasszal nem szokásos az ilyesmi. A vihar közeledett. A szél belekapott a garabonciás köpenyébe, és cibálta, tépte, ám az nem törődött vele. Látta a vércsét keringeni a fák felett, de azért csak ment, megállíthatatlanul. Azazhogy!

Ahogy haladt az ösvényen, látta ám, hogy egy hatalmas pásztorkutya áll az útjában, nyakában jókora koloncot cipel. A kutya szabadságolta most magát a juhok őrzéséből, a medvére sem ügyelt, fontosabb dolga akadt: a világ rendjét kellett most őriznie. Ennek megfelelően nem mozdult egy tapodtat sem.

A garabonciásnak semmiség lett volna odább penderíteni az ebet, de most tudta, látta, hogy magasabb szempontokról van szó. Így aztán nem próbálkozott se jobbra, se bal felé, hagyta, hadd beszéljen az eb.

–       Mi van a zsebedben? – szólalt meg a kutya, és egyáltalán nem volt a hangjában semmi barátságos színezet.

A garabonciás megvakarta a tarkóját, és visszatért a belé az igaz lélek. Ahogy körbepillantott, egy nagy követ látott meg, a tetejét vastagon nőtte be a bársonyos puha mohapárna. A zsebébe nyúlt, elővette az alvó csöppséget, és lefektette a mohára. A kutyának intenie sem kellett, az tudta a dolgát, és leheveredett a kő elé, hogy ki sem tudta volna mozdítani onnan semmiféle hatalom.

Ezzel a rend visszatért a világba.

A garabonciás ment a dolgára, hogy gyógyulást hozzon a betegeknek, élelmet az éhezőknek, segítséget, ha elapad a teje a tehénnek, vagy éppen jó hírt vigyen a szegény magyar embereknek.

A manók néhány pillanat múlva ott voltak a kő mellett, ragyogó szemmel nézték az alvó csodát, és nem volt a szívükben egy csöppnyi harag sem, hiszen a manók nem is tudják, mi az.

A tavasz pedig zsongott tovább a természetben, mintha egy pillanatra sem torpant volna meg.

A mese itt véget is ért volna, ha nem szállt volna le a köd. De bizony leszállt. Észrevétlenül ereszkedett alá, és megtörtént az, ami még soha sem történt meg a világ fönnállása óta: a garabonciás eltévedt.

Ment hegynek föl, kaptatót kaptató követett, mintha nem akarna vége lenni sohasem. A fák hirtelen bukkantak elő, de mintha sohasem látta volna egyiket sem. Ismeretlen tájon járt? Lehetetlen.

Ment tovább, és nem hiába ment, nem hiába kapaszkodott, csak fölért végül a tetőre. És vége lett a ködnek is, mintha elfújták volna. A hold sarlója is előbukkant az égen, megjelentek a csillagok, és ezüstös fénnyel borították be a dombokat.

Egy kicsi boglya volt a tisztáson, éppen elegendő ahhoz, hogy a fáradt garabonciás leheveredjen kicsit a tövébe, és teleszívja a tüdejét az este illataival.

A boglya tetején egy bagoly üldögélt, ám ahogy a garabonciás közelebb lépett, fölrúgta magát a levegőbe, és hangtalan szárnycsapásokkal elrepült. Nem volt dolguk egymással.

Alig heveredett le azonban a garabonciás, amikor a túlsó völgyből énekszót hozott a szél. Csengő, bongó leányhangon szólt az ének, és a garabonciás tudta már, hogy hol van. A ködben, és valamiféle varázslatban is nyilván, átkódorgott Gyimesbe, már hallotta a Tatros vizének csobogását is.

Percekig hallgatta az énekszót, a vízcsobogást, a lombok susogását, és ezalatt ki is pihente magát egészen. Föl is kászálódott, mert az énekhang bizony, nem hagyta nyugodni. Látnia kellett, ki énekel ilyen csodálatosan.

Csak néhány lépést kellett tennie, már csak azért is, mert a garabonciás, ha akar, akkorát tud lépni, amennyi éppen elegendő. Meg is állt, ahogy meglátta a lányt.

Szép lány volt. Fekete haja befonva, ahogy kell, kerek, bájos arca ezüstösen ragyogott a holdfényben.

De vajon mit keres itt? Mi dolga van itt egyedül a hegyen? Talán vár valakit?

A garabonciás elbíbelődött egy darabig ezekkel a kérdésekkel, de nem jutott semmire. Mert ezekre a kérdésekre nem az esze, hanem a szíve adta meg neki végül a választ. Ismeretlen érzés kerítette a hatalmába, legalábbis számára ismeretlen. Mert egyébként sok, sok fiatal legény érzett már hasonlót, amikor egy szép lány énekét hallgatta.

Szerelmes lett a garabonciás.

Hogy a köd tette–e, vagy a holdfény? A patak zúgása vagy az énekszó? Sosem derül ki. Ám annyi szent, hogy azóta, ha egy garabonciás házasodni készül, mindig a Gyimesből hoz magának feleséget.

http://angyalistoryk.hupont.hu